Zanattini előadása nyitotta a konferenciát, aki forgatókönyvíróként és teoretikusként mutatkozott be. Marnie nem hallotta a nevét korábban, ám az amit mondott, nagyon felkeltette az érdeklődését.

- Előadásom címe: Le a dialektikával, avagy hogyan maradjunk hűek a valósághoz. Ha bármilyen kérdés merülne fel önökben, nyugodtan kérdezzenek, legjobb tudásom szerint igyekszem majd válaszolni.  - kezdte Zanattini, majd belekezdett az érdemi részbe. - Jó néhány film készítésénél voltam már jelen és meg kell, hogy mondjam őszintén, mindig is arra próbáltam ösztönözni alkotótársaimat, és fogom ezt tenni a jövőben is, hogy csak és kizárólag a valóságot ábrázolják és használják ki a benne rejlő lehetőségeket; sokkal több van benne, mit amit sokan elsőre gondolnak. Erőt kell adni neki, egy csatornát, melyen keresztül kommunikálhat. Mi is lehetne erre a célra megfelelőbb, mint a kamera, mely az utóbbi évek lagymatag műábrázolásai után szinte éhezik a valóság megmutatására. Felmerül persze a kérdés, hogy mit is értek pontosan megmutatás alatt. Semmiféleképpen nem értelmezést vagy leképezést. Meg kell mutatni embereket, helyzeteket pontosan úgy, ahogy vannak. Ezért is fontos, hogy ne profi színészekkel dolgozzunk, mert ők csak eljátszanak egy szerepet, de nem tudnak hitelesen, hihetően, valóságosan belebújni valakinek a bőrébe. Egy halász legyen halász, egy anya legyen anya. ... Ha jól látom kérdés van, tessék ...

- Igen. Nem gondolja, hogy a tiszta valóság megmutatása az kezdeti fellángolás után érdektelenségbe és unalomba fordulna át? Kit érdekelne az, amiben benne él? Nap mint nap átéli a nehézségeket, nem biztos, hogy még a moziban is ezt akarná nézni.

- Igaza van kedves barátom, valóban lehet unalmas, de ez nem törvényszerű. Lehet, hogy pont a főszereplő egyszerűsége és hétköznapisága teszi őt szerethetővé, érthetővé az emberek számára. Egyenlőnek érezzük magunkat vele, hiszen egy közülünk. Nem kell többé szégyenkeznünk, hogy mi rosszabbak vagyunk és nem kell olyan elérhetetlen dolgok után sóvárogni, amiket a filmek idealizált világa eddig mutatott nekünk. 1943 óta tudjuk, hogy a kort amiben élünk a Megszállottság óta neorealizmusnak nevezzük és ennek legfontosabb újításai közé tartozik annak felismerése, hogy a történet pusztán az emberi hibák palástolásául szolgál; Fel kell tárnunk a valóságot. Ehhez azonban az kell, hogy az alkotók őszinte érdeklődést mutassanak az iránt, mi történik körülöttünk és keressék a mélyen elrejtett emberi értékeket.

- Úgy gondolja erre csak az olasz alkotók képesek? - vágott közbe egy újságíró.

- Nos, nem feltétlenül. A nemzetiség másodlagos, ami igazán számít, az a szemlélet, a hozzáállás, hogy mindez a neorealizmus jegyeit hordozza magán. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy az Egyesült Államokban született filmek és az ott alkotó rendezők gondolatai szöges ellentétben állnak azzal, amit én, mi, neorealisták gondolunk. Őket nem érdekli a valóság, a körülöttünk lévő világ; ők nem ebből merítenek ihletet. Mi igen, ez pedig azt jelenti, hogy a vászonra vihető témák végtelen sora áll rendelkezésünkre. Még egy kérdező ... hallgatom ...

- Egyetértek minden eddigi gondolatával, de ön szerint miben más pontosan a neorealizmus? Értem, hogy a hozzáállás alapvető, de ha megnézünk egy filmet, akkor mi nézők, miből fogjuk tudni, hogy az egy neorealista alkotás?

. Óh igen. Jó kérdés, most akartam erre kitérni. Korábban a filmekben egyik helyzet következett a másikból és minden jelenet között előre kigondolt szoros összefüggés és ok-okozati kapcsolat volt. Manapság már hagyjuk, hogy a jelenet maga teremtse meg utóhatásait. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy már utunk végére értünk. Sok még a teendő, de a változás elkezdődött; változás a hozzáállásban és a megértés iránti vágy megszületésében. És a konkrét példa a Biciklitolvajok, melyet Vittorio De Sica-val együtt csináltunk. Mindkét főszereplő amatőr, semmilyen filmes múlttal nem rendelkeztek. A szituáció amiben élnek és amibe a film során kerülnek, bárkivel előfordulhatott volna a háború utáni években. E film jelentősége pontosan abban rejlik szerintem, hogy képes megmutatni a drámaiságot ebben a mindennapi helyzetben. Fontos szerepet kapnak továbbá a véletlenek és a történet befejezetlenül ér véget, hiszen az életben sem végződik mindig minden egyértelműen; ha jól megfigyelik, oksági kapcsolat sincs túl sok ebben a filmben. Összességében tehát elmondható, hogy a neorealizmus szakítást jelent a régi hagyományokkal és készen áll újak teremtésére és meghonosítására. Köszönöm szépen a figyelmet. - ezzel Zavattini befejezte előadását és elhagyta a színpadot; szünet következett.