Másnap reggel Marnie nem érezte jól magát. Zúgott a feje, fájt a torka, talán még hőemelkedése is volt.

- Biztos akkor fáztam meg, mikor az újságokat olvastam. Ma akkor is el kell mennem, hiszen most jön a filmvetítés. - kikászálódott az ágyból, felöltözött és elment a könyvtárba. Útközben vett zsebkendőt és fájdalomcsillapítót, hogy könnyebben kibírja a napot. Mikor megérkezett, kényelmesen elhelyezkedett és folytatta az olvasást.

Egy szempillantás alatt ismét New York Cityben találta magát, amint sorban áll a Liberty színház előtt. Ez volt az egyik helyszín, ahol bemutatták az Amerika Hőskorát. Hosszú sor kígyózott, a hideg ellenére mindenki nagyon kíváncsi volt, hiszen a hetek óta tartó reklám- és cikkáradat kellőképpen felkeltette már az emberek figyelmét. Néhány színes bőrű is volt a várakozók között. Marnie próbált visszagondolni a filmre; emlékei szerint már látta, de végül be kellett vallania saját magának is, hogy elaludt rajta.

- Remélem ez most nem fog megtörténni. Polgárháború, rekonstrukció, Lincoln és persze az elmaradhatatlan szerelmi szál, több mint 3 órán keresztül. És még csak pop corn sincs. Igazi kihívás. - gondolta Marnie.

Nemsokkal a kezdés előtt jutott be az épületbe, így nem sok ideje volt körbenézni, de azt azért meg tudta állapítani, hogy a 21. századi szuper modern mozikkal még csak össze sem lehet hasonlítani ezt az ideiglenesen mozivá alakított színházat. A vásznat, amire később a filmet vetítették, a színházi vörös függönyre rögzítették, a zenekari árokban pedig már hangolt a zenekar, hiszen, ahogyan azt az előző napi lapok már megírták, élő, komponált zene fogja kísérni a filmet; első alkalommal a filmtörténetben. Marnie kereste a narrátort is, aki majd a látottakat magyarázza, de hamar rá kellett jönnie, hogy ezt már egy ideje (4 éve) felváltották az inzertek a film közben. A film, mindezeken kívül, hosszát tekintve is korszakalkotó volt, hiszen Griffith ezen alkotása előtt még nem terjedt el az egész estés filmek készítése.

Marnie az eddigi filmekhez képest rengeteg újdonsággal találkozott. Örült, hogy a teátrális háttér helyett ezúttal már valódi helyszíneket láthat. Érdeklődve nézte, hogy a kor technikai lehetőségeit kihasználva hogyan emelték ki a lélektanilag fontos pillanatokat és örült, hogy végre közeli képeket is láthatott. Elámult a nézőpontfelvételeken, mikor egy adott szereplő például levelet olvasott. Lenyűgözte Mae Marsh mimikája; Marnie minden filmben hiányolta a hangot, hiszen ő már ahhoz volt szokva, de a Flora Cameron szerepét játszó színésznő arca többet ért minden szónál. Nem értette, hogy az utókor miért Lillian Gish-t emeli ki a film kapcsán, hiszen ő szinte alig szerepel a filmben.

A film témája az Egyesült Államok egyik sorsfordító korszakát hivatott bemutatni, tudta ezt Marnie is, mégsem tudta mosolygás nélkül végignézni azokat a jeleneteket, melyekben fekete, vagy feketére festett színészek szerepeltek. Némelyik már szinte paródiának tűnt a lány szemében.

Összességében Marnie-nak ez a film sem nyerte el a tetszését teljes mértékben. Tisztában volt vele, hogy a csatajelenetek újszerűnek számítottak, mégis túlságosan hosszúnak érezte. Tulajdonképpen az egész film alatt az volt az érzése, hogy nyújtják mint a rétestésztát.  Mindenből volt benne, de valójában részletesen szinte semmi. Az óriási, sok szereplős csata jelentek persze lenyűgözőek, legalábbis a kor adta lehetőségeket figyelembe véve, ugyanakkor viszont a háborút megelőző és követő időszak szinte követhetetlen.

- A kevesebb néha több. - gondolta Marnie a vetítés végén, mikor elhagyta a színházat és a fehér fényen keresztül visszatért a könyvtárba.

- Azt hiszem most hazamegyek, meggyógyulok és majd holnap folytatom. Azért persze megnézem mi következik: Az expresszionista orvos. Némafilm, az biztos, a többit meglátjuk ...