Miután Marnie visszatért, elkezdett keresni. Mégpedig valamit, ami segít neki megfejteni hol is volt pontosan. Végül rábukkant egy könyvre, mely Eizenstein életéről és munkásságáról szólt. Lapozgatta, lapozgatta, míg meg nem találta.

La Sarraz, Svájc, 1929 - Nemzetközi Avantgárd Konferencia.

Ezen információ birtokában már nyugodtan folytatta a könyvet, melynek következő fejezete ismét rejtélyes címet kapott: 8. fejezet: A hangosan néma.

- Logikusan ez azt jelenti, hogy végre hangosfilmről lesz szó. Valójában pedig ki tudja, értek már meglepetések ...

Marnie a fény túlvégéről ezúttal egy dalt hallott felcsendülni:

- Akkor végre tényleg elérkeztünk a hangosfilmek világába.

Csakúgy, mint első alkalommal, ismét egy vetítésre érkezett; A Jazz énekes premierjére. Ezúttal azonban már egy filmszínházba, moziba jutott, ahol minden a filmért volt. Meglepő módon azonban zenekar is volt, amit Marnie nem tudott mire vélni.

- Akkor most mégsem hangosfilm?

A nézőtér elsötétült, a zenekar játszani kezdett és elkezdődött a film. Az elején semmi rendkívüli nem történt, a cselekmény nem volt különösebben érdekes, a szereplők beszéltek ugyan, de nem lehetett hallani mit mondanak. A lány már épp indulni készült, mikor történt valami. A zenekar elhallgatott és felcsendült egy dal. Egy dal, amit Al Jolson, a főszereplő énekelt a vásznon. A nézőtéren morajlás volt hallható, mindenki forgolódott, azt keresték, ki énekel. Egyesek biztosak voltak benne, hogy a színész ott van a nézőtéren. Aztán a film folytatódott, a maga némafilmes módján. Párszor még énekeltek benne, de ezt leszámítva nem váltotta be Marrnie várakozásait.

Képvilágában sem a német expresszionistákhoz, sem a szovjet avantgárdhoz nem volt hasonlítható. Sőt, még csak jónak sem lehetett mondani, hiszen a történet felejthető, a felvételek teljes mértékben szokványosak. A lány tudta, hogy a hang felvételének lehetősége okozott némi hanyatlást a képi világ fejlődésében, hiszen a kezdetekkor hangot még csak felvenni tudtak, vágni nem, mégis megdöbbent, hogy ennyire. Meg kellett állapítania, hogy e film vonatkozásában inkább hangosan éneklő filmről kellene inkább beszélni, hiszen a dalokat, zenét leszámítva teljesen néma volt. Ugyanakkor el kellett hogy ismerje a hatalmas technikai előrelépést is. A Jazz énekesben ugyanis két korszak találkozott; az egyik távozóban, míg a másik érkezőben volt.

A vetítés végén, amint kilépett a teremből, meglátta a fényt és visszatért.

- Na innentől kezd igazán érdekessé válni a dolog, hogy a vágás nélküli hangfelvételtől hogyan jutunk el napjaink effektekkel telezsúfolt mozijáig. Azt hiszem mégiscsak folytatom ... 9. fejezet: Szürrealista erkölcs.